A kör bezárult

Nemrég a Tények Extrában volt szerencsém látni egy olyan körmönfont összeállítást, hogy azóta is össze vagyok teljesen zavarodva. Nagy szerencse, hogy nekem nincsen pártom, mert biztos, hogy rég elvesztem volna ebben a pártfinanszírozási törvénynek nevezett labirintusban, ami most nekem egészen olyannak tűnik, mint ami leginkább arra  jó, hogy bárkire bármit rá lehet húzni. 

De  ha már Tények, akkor lássuk a tényeket. Pesti Srácok kontra Czeglédy Csaba, akiről ezúttal megtudhattuk, hogy ő az MSZP meg a DK strómanja, és az a bűnszövetkezet, amit fönntartott, az igazából pártcélokat szolgált. Szóval a Pesti Srácok, ami tudvalevőleg egy jó nevű, hiteles sajtóorgánum, talált két embert, akik természetesen kérik a nevük elhallgatását, viszont arról számoltak be, hogy valójában ők diákmunka címén pártmunkát végeztek. Szórólapoztak, standoltak, és hogy amit Gyurcsány adott kölcsön, vagyis nem Gyurcsány, hanem a felesége, az igazából nem is kölcsön volt, hanem fizetés ezekért a pártmegbizatásokért. Vagyis a kör itt bezárult. Ja, és hogy például Vágó István is így kapta a fizetését a fellépéseiért. A Tények a nyomatékosság kedvéért megszólaltatott olyan komoly személyiségeket, mint ifjabb Lomnici Zoltán és Hidvéghi Balázs, akik csóválták a fejüket és mondták, hogy juj, hát ez bizony felveti a gyanúját annak, hogy itt tiltott pártfinanszírozás történt. Ezek után majd megy az ÁSZ és jól megbírságolja ezeket a pártokat is néhány százmillióra, és még örüljenek, ha nem oszlatják fel őket ezek után. 

Túl azon, hogy el nem tudom képzelni, mikor és hol végezték azok a diákok azt a töméntelen pártmunkát, aminek semmi látszatja nem volt, bár lehet, hogy ez afféle földalatti pártmunka volt és nem volt szabad látszani neki, de hát valami eredménye csak lett volna, gondolom. Mint diák-pártmunkát emlegették a nevezett pártok rendezvényein való megjelenést is, tettek rá vágóképet is, amelyeken - bár borzasztóan figyeltem - egy árva fiatalt se láttam, galambősz nénikék és bácsikák alkották a közönséget, vagyis hát nem kimondottan diákmunkások, hacsak nem álruhában voltak. Meg azt se egészen értem, hogy Vágó milyen fellépéseiért kapott fizetést, tán énekelt valahol? 

Az összeállítás vissza-visszatérő képeként megjelent Czeglédy, talpig bilincsben, hát ez is egy érdekesség, hogy míg az ő arcát naponta többször megmutogatják nekünk, egyéb hátborzongató hírekben a címeres gonosztevők, többszörös gyilkosok arcát gondosan kikockázzák, az ember nem is érti, minek mutatnak olyan képet, amin csak az inge meg a nadrágja látszik valakinek, ettől lesz hiteles, hogy nem csak kitalálták az egészet? 

Na de vissza a lényeghez. Ha valaki érti, mi fán nő ez a pártfinanszírozási rendszabályozás, magyarázza már el. Ha én megbolondulok és magamra veszek egy akármilyen párt plakátját és azontúl abban flangálok, mint valami szendvicsember, kinek mi köze van hozzá? És ha nem elhivatottságból teszem, hanem engem a párt ezért megfizet, nincs neki ehhez joga? Ha felajánlom egy pártnak, hogy a konyhámban berendezheti az irodáját és cserébe nem kérek érte pénzt, akkor őt is megbüntethetik meg engem is? 

A Hős utcától Csenyétéig

Híre ment, hogy a kormány döntött,  pontot kell tenni a Hős utcai áldatlan állapotok végére, 2,1 milliárd forintot biztosít Kőbányának, hogy felszámolhassák a Hős utcai zűrzavart. Nem jártam sose a Hős utcában, amit a tévéknek köszönhetően láttam belőle, az is pont elég volt, hát tényleg borzasztó, aztán az embernek egyből az jut eszébe, hogy 2,1 milliárdból azt ott el lehet rendezni? Az semmi pénz a probléma nagyságához képest, és persze azonnal a minden másra elherdált tíz- és százmilliárdokra gondolunk, hogy mennyi fontos és értelmes dolgot lehetett volna és lehetne azokkal a pénzekkel kezdeni. Mert azért ne legyenek kétségeink, rengeteg sok Hős utca van kishazánkban. Aztán Sváby műsorában is mutattak egy kis helyzetjelentést Csenyétéről, mint elhangzott, a legszegényebb magyar falu, elvitt a stáb egy doboznyi édességet, amit egy fővárosi középiskola diákjai adtak össze kimondottan a csenyétei gyerekeknek. Azt is mutatták, amint élelmiszercsomagokat oszt valami alapítvány, sorban állt az egész falu, magától értetődő természetességgel vették át a csomagokat, nekik erről szól az életük, néha jön a szállítmány és akkor érkezik valami adomány. Az egész faluban lehet összesen nyolc-tíz ember, akinek van munkája, a többiek az ég tudja, miből élnek, jó, gyerek tengernyi sok van, a családi pótlék jelenthet valami biztos jövedelmet, meg talán némi segély, de még elképzelni is képtelenség, hogyan tudnak ott létezni emberek. Riporter bemegy egy házba, az egész egy helyiség, csoda, hogy nem dől rájuk,  akkora ablak van rajta, mint egy lőrés, és gyakorlatilag nincs benne semmi, csak egy tűzhely-féle látszik, ég benne a tűz. Okosakat kérdez, például, hogy hol szokta fürdetni a gyerekeket? A háziasszony válaszol, hát van egy teknőféle, abban. Persze víz sincs a házban, de még az udvarban se, valahol a távolban kéklik egy közkút. Vécé kint van? Kiderül, kint sincs. Hát akkor hogyan oldják meg? Ott kint a kertben, így a válasz. A kert attól kert, hogy kívül van

Eközben harsog a médiából, hogy egyre szebb a jövő, nőnek a bérek, csökkennek az adók, a családi kedvezmények már az egekben, Deutsch előadja, hogy idén is milliárdok maradnak a zsebünkben, mert csökken az internet áfája. Az ország fejlődik, illetve az ország egy része, de van egy kicsit sem elhanyagolható része, amelyik már annyira mélyen van, hogy lejjebb már nem kerülhet. Valóban szörnyű az egészségügy helyzete, az oktatás helyzete, és sorolhatnánk, de a legszörnyűbb mégis az, hogy irgalmatlanul sokan élnek állati sorban, és talán már a 24. órán is túl vagyunk ahhoz, hogy hozzálássunk ennek a borzalomnak a rendbe tételéhez. Nem adományokra van szükség, ehhez kevés a Mikulásgyár, kevés a sok civil szervezet, ehhez egy normális kormány kellene, amelyik végre szembe mer nézni ezzel a gonddal és meghirdet egy cselekvési programot, mert ezt meg kell oldani. Sokba fog kerülni? Nyilván, de ezt nem lehet megúszni. Nem lehet okosakat mondani, hogy miért nem dolgoznak, meg miért van annyi gyerekük, meg miért nem művelik a kertet, nem elég csirkéket meg malacokat osztogatni. Ezek üres szavak, semmire nem jók. Tenni kell most már végre, mielőtt akkorára nő a nyomorúság, hogy végképp beleragadunk. 

Lövésem sincs

Már oda se figyel az ember, amikor mondják, hogy mire hány milliárdot fogunk költeni. Minek is számolgatnám, úgysincs hozzá semmi közöm. Ámbár tulajdonképpen az én pénzem is az, amit erre-arra herdálnak, de hát még helyi szinten sincs az átlag polgárnak befolyása a kisebb-nagyobb döntésekre. Megválasztottuk magunk közül az okosokat, akik értenek hozzá, helyettünk is gondolkodnak, végül is ez roppant kényelmes, az ember csak nézi innen kívülről a történéseket, nem kell a köz ügyeivel bajlódnia, készen kapja a megoldásokat. Aztán vagy tetszik neki, vagy nem, de ez már az ő baja. 

Egyre sűrűbben fordul elő, hogy nem tetszik. Annyira gyakran, hogy felsorolni lehetetlen lenne. Tulajdonképpen ha azt kérdeznék, mi az, ami tetszik, arra sokkal könnyebb lenne válaszolni: semmi. De tényleg, semmi a világon. Itt van például ez a legújabb marhaság, az össznépi lőtér-program. Ha indoklásként azt mondanák arra, hogy miért, hogy csak, hát még az is értelmesebb lenne, mint az, hogy ennek bármi köze is lenne az egészséges életmódhoz. Számomra már az is abszurd, hogy a sakkot is sportnak titulálják, a lövészet még ennél is elképesztőbb. Mitől sport az, hogy emberek állnak vagy fekszenek és egy céltáblát igyekeznek eltalálni? 

Boldogult fiatalkoromban még a brigádmozgalomnak köszönhetően én is megfordultam néhány lövészeti versenyen. Egy hosszú, sok lépcsőházas panelépület pincéjét kinevezték lőtérnek, és ott mértük össze a tudásunkat, később volt szabadtéri lövészet is, egy hajdani homokbányában, de soha senki nem állította, hogy mi most sportolunk. A verseny végén összesítették a találatokat, és aki a legtöbbet érte el, az a brigád lett a győztes. Már nem emlékszem, hogy kapott-e valamit, lehet, hogy semmit, de nem is ez volt a lényeg. Jól szórakoztunk és kész.Egyébként ugyancsak a brigádmozgalom keretében jártunk színházba is, meg ástuk a csónakázó tavat, de arra se mondta senki, hogy sport lenne. A helyi MHSZ-ben aztán működött egy lövészklub, ma is megvan, járnak is versenyekre, a valamilyen listán bizonyára a sportklubok között szerepelnek, ettől még nem lesznek sportolók. Egy fajta szabadidős elfoglaltság, nagyjából olyan, mint a rejtvényfejtő klub tagjának lenni. Ezek szerint az is sport?

Igazából el nem tudom képzelni, kinek és hogyan keletkeznek a fejében ezek a bizarr ötletek. Miért pont lőtér? Miért nem tekepálya, vagy ugróiskolát minden parkolóba? 

Motiváció

Tegnap magából kikelve jött haza lányom a munkahelyéről. Hogy mikor lesz a népszavazás, mert ő el akar menni és arra szavazni, hogy ide aztán egyetlen migráns se tegye be a lábát. Én meg csak pislogok, hogy mi van? 

Hallotta, hogy minden magyartól havi ötezer forintot le fognak vonni, dolgozótól, nyugdíjastól egyaránt, mert így kell támogatnunk a menekülteket. És ő kikéri magának, majd ő eldönti, hogyha adni akar valakinek valamennyit, hogy ki legyen az és milyen célra szánja, mégis, mit képzel az unió? 

Hol olvastad ezt? - kérdezem, mire ő: Hát már mindenki erről beszél. És persze mindenki mélységesen fel van háborodva. 

Ügyes. Nem is kell hozzá több, csak néhány koholmány, fölösleges hivatalosan megerősíteni, éppen elég, ha szájról szájra terjed. Ha arról lenne szó, hogy mindenki kap valamilyen okból havi ötezer forintot, nem mondom, nyilván annak is örülnének, de hogy elvesznek ötezret? Ez vért kíván! 

És mégis, mikor fog ez megtörténni? - kérdezem. Mire ő: Hát ha kevesen megyünk el a népszavazásra. 

Aha. Itt a recept, így kell szavazót vásárolni. Megfelelő motivációval bármit el lehet érni. Érveknek, okos beszédnek helye nincs, az emberek zsebét kell megcélozni. Elveszik a kultúrádat, elveszik a munkádat - ezek nem váltottak ki átütő sikert, most megvan a biztos módszer. Elveszik a pénzedet! 

Nem kell hozzá jósnak lenni, özönleni fognak az emberek a népszavazásra. 

A Spéder-jelenség

Bevallom, sokáig nem is hallottam erről a Spéderről. Néhány héttel ezelőtt egy kormányszóvivői tájékoztatón kezdte el valaki feszegetni a Spéder-kérdést valami pénzszállítás kapcsán. Még a neve is ismeretlenül csengett számomra, először Spílernek értettem, na de az utóbbi időben annyit hallok róla, hogy kezd a könyökömön kijönni. Merthogy szegény Spéderre megadták a kilövési engedélyt. Most már tényleg a kelleténél többet tudok róla, például, hogy Lázár jóbarátja, tán szomszédja is, aki egy volt a mi kis félisteneink közül, na de most őt is utolérte a sorsa, már megkapta a sugallatot a célzóstáb, hogy a sarkára kell irányozni. 

Most tele van  vele az internet, mert neki maholnap vége lesz, a vagyonvesztése mellett (ami ráadásul másokat is érint, mert bankja is van szegény embernek) előbb-utóbb az Indexből is kiforgatják. Mit is tegyen a földi halandó ilyen hírek hallatán? Kezdjem sajnálni Spédert talán? Azért annyi fantáziám még nekem is van, hogy odáig nem kellene elmerészkednem, hogy szánakozzak, az ilyen Spéder-félék nem úgy mennek tönkre, mint te vagy én, hogy földönfutó leszel, ők valahogy úgy esnek ki az isten kötényéből, hogy még véletlenül se üssék meg magukat. Csak annyira vesztesek, mint afféle száműzött király, aki elvesztette ugyan a trónt, de azért a javak tetemes része biztos helyen van, amiből futja neki a holtomiglan tartó trónkövetelésre. 

Szóval Spéder most fölzárkózott Simicska mellé, eggyel több kegyvesztett a palettán, na de vannak még bőven a húsosfazék mellett, nagy a tolongás, most pláne, mert a hagyomány szerint a hűtlenségi perek áldozatainak javait elnyerhetik a kegyencek. Attól persze nem kell tartanunk, hogy egészen véletlenül nekünk is leesik valami a nagy osztozkodásban, mint ahogy bennünket nem fenyeget az a veszély sem, hogy úgy járunk, mint Spéder vagy Simicska. 

Pedig most éppen azt fejtegetik itt-ott, hogy a Spéder-jelenség tulajdonképpen üzenet a társadalomnak. Azt mondta Csintalan ma este, hogy ez az üzenet az egész társadalomnak szól, azt kell belőle érteni, hogy senki sincs biztonságban, mert ha megneheztel ránk a hatalom, mi is úgy járhatunk, mint a Spéder. Hát ezen csaknem elkezdtem nevetgélni. Ha valakin eluralkodna az aggodalom és félve nézne körül, hogy ugyan mikor fog ő is úgy járni, hát ezennel megnyugtatom, hogy a hatalom jóvoltából nekünk nem nagyon van félni valónk, köszönhetően annak, hogy összes javaink nem érnek fel egy ilyen Spéder-féle kutyaóljának értékével, csekély a valószínűsége, hogy bárki számára kihívást jelentene, hogy bennünket mindenünkből kiforgasson. 

Ami persze nem jelenti azt, hogy biztonságban vagyunk, Valóban üzenget a hatalom, ráadásul nem most kezdett üzengetni, már jó ideje kapjuk a félre nem érthető üzeneteket, talán végre ideje lenne megérteni. Nem attól kellene félnünk, hogy úgy járunk, mint Spéder vagy Simicska, hanem hogy úgy fogunk járni, sőt, még rosszabbul, ahogyan már évek óta járunk. 

Ha teheti, teszi

Az esetnek nincs országos jelentősége. Sőt, egyáltalán nincs jelentősége, hacsak az nem, hogy jól példázza, hogyan fosztogatja a közös kasszát az, aki helyzetbe kerül. Tulajdonképpen szót se érdemelne a hír, hogy egy város képviselő-testületének fele elutazott több napra Münchenbe, hogy részt vegyen egy konferencián. A téma a szennyvízkezelés és a hulladékgazdálkodás. Meghívták őket, hát elmentek. Természetesen közpénzen. Hogy mit kerestek ott, nem kérdezi senki. Pedig megkérdezhetné. 

Az önkormányzatok már nem foglalkoznak se a szennyvízkezeléssel, a hulladékgazdálkodás se hozzájuk tartozik már, ezzel az erővel a balettáncosok szakmai tanácskozásán is részt vehettek volna. Értelme semmi, haszna semmi, viszont vélhetően jól érezték magukat. Költségeiket a közösség fedezte, még csak nem is került borzasztóan sokba, hiszen csak ide, a szomszédba utaztak, ezzel az erővel rendezhették volna ezt a konferenciát Új-Zélandon is. Az elszámolás nyilván rendben van, nincs az az ellenőrzés, amely hibát találna benne. 

Jönnek és mennek a delegációk. A legalsóbb szintektől a legmagasabbakig. A résztvevők tapasztalatokat szereznek, olyan tapasztalatokat, amelyekre se nekik, se másnak soha semmi szüksége nem lesz. Meg se fordul a fejükben, hogy egy-egy ilyen lehetőségre nemet is lehetne mondani. A költségvetésben van rá fedezet.

Eközben persze van, amire egyre kevesebb jut.  Mert jól kell gazdálkodni. meg kell nézni, mire mennyit költünk. A sérült gyerekek korai fejlesztésének támogatását például drasztikusan csökkentette a település, szó nem érheti a ház elejét, elvégre nem kötelező, hanem önként vállalt feladata az önkormányzatnak. Ha nem telik rá, hát nem telik. 

Rendet kellene már tenni a közpénzek terén. Legyen szó akár a legfelső szinten elkótyavetyélt milliárdokról, akár a legalsóbb szinteken eltapsolt milliókról. Mert ez is, az is a közösségé, amit sokkal jobban kellene felhasználni. 

A szükség törvényt bont

Iványi Gábor már megint kiviselte magát. Látogatást tett a déli határnál lévő tranzitzónában, hogy felkeresse az ott várakozókat. Ha már ment, nem ment üres kézzel, olyasmit vitt, amire igencsak nagy lenne a szükség, egyebek mellett négy mobil wc-t szeretett volna letenni, de a helyszínen kiderült, ez nem lehetséges. 

A várakozók - nevezzük őket így - nem állampolgárai se a magyar, se a szerb államnak, egy igen ügyes megoldással sikerült olyan helyet találni számukra, ahol senkinek sincs velük szemben semmiféle kötelezettsége. A senki földjén jár nekik a levegő, a világosság, azon felül semmi, úgy oldják meg az életüket, ahogy tudják. Nyilván megoldják, az ember találékony. Emellett persze vannak arra kijelölt karitatív szervezetek, amelyek a gondoskodást elvégzik. Hogy a gondoskodásba mi tartozik bele, az nem derült ki, de egy egészen biztos: wc nincs a zónában. Nem véletlenül nincs, állítólag nem lehet, mert az már építmény, és a senki földjére ilyesmit senki se telepíthet. Lehetne létesíteni magyar vagy szerb területen, de úgy tűnik, ez a probléma egyik államnak se fontos. 

Eszembe jutott Miska bácsi, akit '45-ben elhurcoltak málenykij robotra, ő mesélt az útról, a különféle táborokról, a körülményekről, a latrinákról - érdekes, hogy a latrina fontosabb eleme volt egy-egy ideiglenes tábornak, mint akár a barakk, és még így is gyakoriak voltak a járványok. De olyat nem mesélt, hogy az embereknek ott és úgy kellett elvégezniük a dolgukat, ahol és ahogy sikerült. Talán volt erre valamiféle szabályzat? Ki tudja? 

A tranzitzóna speciális hely. Akik ott vannak, senki se hívta őket, saját elhatározásukból jöttek, nem ígért nekik senki semmit. Senki se integet utánuk és senki se várja őket a másik oldalon. Nem tudni, meddig maradnak ott és hogy utána mi lesz velük. Ők se tudják. 

Iványi Gábor most botrányhőssé lépett elő. Megjelent a mobil wc-ivel és nem volt hely, ahová letegye. Nem a migrációt támogatta, nem a kvótaellenes magyar törekvéseket ásta alá, mindössze egy olyan problémát próbált megoldani, amely alapvető emberi probléma. Ráadásul nem fondorlattal tette, előzetesen levelet írt az illetékes minisztereknek, amelyben közölte szándékait. Egyik helyről kapott választ, abban közölték, hogy őrá ott semmi szükség, a megoldás jó kezekben van, a másik helyről még csak nem is reagáltak. Mellesleg nem akart ő egyéni akciót lebonyolítani, hívta a történelmi egyházak képviselőit is, hogy tartanának vele, de ebben sem járt sikerrel. A kérdés pedig kérdés marad: megoldja-e valaki a senki földje legalább minimális komfortosítását?